Az Airedale terrier története: A fajta hátterében

A háborús hősiesség egy átlagos fickót is reflektorfénybe emelhet - kérdezzék csak meg az Airedale terriereket.

A "terrierek királyának" is nevezik, mert ő a legnagyobb a terrier-családban, és úgy vélik, hogy az Airedale különböző terrierek és egy másik brit eredetű kutya, az Otterhound keresztezésének eredménye. Ez a bozontos szőrű kopó nem csak méretével és csontozatával járult hozzá, hanem jó orrával és a víz iránti vonzalmával is - ezek fontos tulajdonságok voltak a meglehetősen kétéltű Airedale számára, amelynek munkaköri leírása a patkányokra és vidrákra való vadászat volt a yorkshire-i patakokban és folyókban.

A munkaterrier

Mint oly sok terrier, az Airedale is munkakutya volt, amelyet olyan munkásosztálybeli emberek fejlesztettek ki, akiknek nem volt helyük vagy módjuk több kutya tartására. Ennek eredményeképpen az Airedale-t univerzálisnak szánták: az élősködők elűzésén kívül képes volt nagyobb állatok felkutatására és megölésére, a családi farm őrzésére, a madaraktól a nyulakig mindenféle állatot elkapott, sőt, még az időnként elkóborló teheneket is hazahajtotta. És bár túl nagy volt ahhoz, hogy a föld alá menjen, mint a legtöbb terrier, ugyanannyi szikra és szellem volt benne, mint kisebb rokonaiban.

Ez a szívós sokoldalúság tette az Airedale-t igen népszerűvé az orvvadászok körében, akik a hatalma viktoriánus birtokokra lopakodtak be, hogy zsákmányoljanak a bőséges vadállományból, amely a közemberek számára tiltott terület volt. (A kudarc nem csak azt jelentette, hogy üres kézzel tértek haza: Az őrjáratozó vadőrrel és Bullmastiffjával való találkozás azzal is járhatott, hogy egyáltalán nem kellett hazajönni.) Szombatonként a kutyák gyakran győztek a környék gyári és malomipari munkásai által szervezett folyami patkányvadászatokon; a férfiak akár egy heti bérüket is feltették arra a kutyára, amelyikről úgy gondolták, hogy képes megtalálni a folyóparton a patkánylyukat, megvárni, amíg egy vadászgörény kiüríti, majd a patkányt a vízben üldözni, amíg az össze nem zárja hatalmas állkapcsát a menekülő rágcsáló körül.

E szerény gyökerek miatt az Airedale-t a 19. század végén Anglia-szerte nem állították ki széles körben kutyakiállításokon. Amikor benevezték a helyi yorkshire-i kiállításokra, meglehetősen homályosan "Broken-Haired Terrier", "Working Terrier" vagy "Waterside Terrier" néven állították ki. Egy neves tenyésztő, aki konkrétabb nevet akart adni a fajtának, a Bingley Terrier nevet javasolta, de ezt elutasították, hogy ne adjanak indokolatlanul nagy tiszteletet a névadó yorkshire-i városnak. Végül az Airedale nevet fogadták el, amely a kanyargós Aire folyóra és annak völgyére, illetve dale-re utal, ahol ez a robusztus terrier kialakult.

Az első világháború katonai kutyái

Az Airedale talán a yorkshire-i vidék kevéssé ismert terrierje maradt volna, ha nem jön az I. Világhábirú. Miközben az Airedale az első világháborúban első számú katonai kutyaként szerzett nevet magának, mint őrszem, hírvivő, robbanóanyag-kereső és a sebesült katonák keresőkutyája, hazája, Nagy-Britannia nem értékelte azonnal értékét a lövészárkokban.

Amikor az első Airedale-t az 1890-es években Németországba exportálták, az ország éppen a rendőrkutya modern fogalmával kísérletezett. Az Airedale jól illeszkedett a képbe: Kézzelfogható méretű, időjárásálló szőrzetű és kiváló nyomkövető; amellett, hogy hűséges és megbízható, szükség esetén bátor és védelmező is volt. A németek 1900-ban a kínai bokszerlázadás idején az Airedale-t használták járőrözésre, valamint üzenetek és lőszerek szállítására, nagy sikerrel. Az első világháború kitörésekor az Airedale Németországban nagyra becsült katonai kutya volt, a házi tenyésztésű dobermann pinscher, a német juhászkutya és a későbbi években a rottweiler mellett.

Természetesen keserű irónia volt abban, hogy egy ilyen tipikusan brit fajtát a német Kriegshund, azaz a harci kutya végső céljának tekintettek. Ahogy a háború tombolt, a britek hamar felfedezték, hogy milyen elképesztően sokoldalú erőforrás van az orruk előtt.

Az ellenség jelenlétében

A viktoriánus korszak utolsó éveiben Edwin Richardson ezredes, egy úri farmer nagyon érdeklődött az iránt, hogy az ókori görögök és rómaiak hogyan használták a harci kutyákat, és rövid időn belül nemzetközileg is megkeresték, hogy kutyákat biztosítson erre a célra. Több különböző fajta - többek között Airedales, Collie és Bloodhound - kombinációit küldte Oroszországba az orosz-japán háború idején; Törökországba, hogy segítsen egy szultán 700 nőből álló háremének őrzésében, és Indiába, hogy segítsen a nepáli gurkháknak a brit uralom fenntartásában.

1910-ben, végre a saját hazájában, Richardson megkezdte a brit hadikutya-iskolát airedalekkel és különböző juhászkutyafajtákkal (Richardson tudta, hogy a németek, amikor katonai kutyáikhoz gyűjtöttek állományt, Nagy-Britanniába jártak, hogy collie-kat vásároljanak, és sikerrel használták őket.) De rövid időn belül nyilvánvalóvá vált, hogy a lelkes, kemény szőrű terrierek mindet felülmúlták. Végül Richardson több mint 2000 kutyát küldött a frontra, sok közülük Airedale volt.

A háborús Airedale-ek kitartásáról és puszta bátorságáról számos beszámoló született, amelyek közül a legdrámaibb Jack története. Richardson egyik sajátja, Jack fél mérföldet futott át az aknavetők és lövések jégesőjén. Amikor célba ért, az állkapcsa szétroncsolódott, a munkája és az elülső lába pedig megcsonkult. Kötelességtudóan megengedte, hogy egy kritikus üzenetet levegyenek a gallérjáról - majd a helyszínen holtan esett össze. Később megkapta a Viktória-keresztet, a brit katonai rendszer legmagasabb kitüntetését, amelyet "az ellenség jelenlétében tanúsított bátorságért" adományoznak neki.

A Titanicról a Fehér Házba

A Jackhez hasonló Airedale-ek hőstettei azonnal felkeltették a közvélemény figyelmét, és a fajta népszerűsége ennek megfelelően megugrott. Mint oly sok munkásgyökerű fajtára, az Airedale terrierre is felfigyeltek azok, akiknek megvoltak az eszközeik és a befolyásuk, hogy támogassák őket, köztük a társasági hölgy, John Jacob Astor asszony, akinek Kitty nevű airedale kutyája a Titanicon veszett oda, valamint az Egyesült Államok négy elnöke.

A fajta egy másik prominens amerikai személyhez is kötődik, akinek hasonló, a saját lábáról induló története volt: Garrett Augustus Morgan, a neves fekete feltaláló és újságkiadó. A közlekedési lámpa és a gázálarc feltalálása mellett Morgan kifejlesztette az első kémiai hajegyenesítőt, egy "hajfinomító krémet", amelyet először a szomszédja Airedale kutyáján tesztelt. (Olyan jól működött, hogy a kutya gazdája, mivel nem ismerte fel, először megpróbálta elkergetni a házból).

Warren Harding elnök 1921-ben, beiktatását követő napon szerezte be az Airedale terrierjét, egy hat hónapos kiskutyát, Laddie Boy-t. A terrier híres módon a saját kézzel faragott székén ült a kabinet ülései alatt, és a sajtóban rengeteg riportot kapott, amivel kezdetét vette az a modern hagyomány, hogy a sajtó kiemelten foglalkozik az elnöki kutyákkal, a csonttortás születésnapi partiktól kezdve Harding elkóborolt golflabdáinak visszahozásáig. A 29. elnök a maga részéről ezer miniatűr bronzszobrot készíttetett Laddie-ről, és szétosztotta őket politikai támogatói között.

E szobrocskák közül néhány ma is fennmaradt, és a politikai emléktárgyak gyűjtői mohón keresik őket. Ami az Airedale-t illeti, több mint egy évszázadot majdnem olyan kevés változással vészelt át, mint kicsinyes bronz hasonmásai - ami nem sok fajtáról mondható el a nagyon hagyománytisztelő, hóbortokkal szemben ellenálló terriercsoporton kívül. Az Aire folyó hideg vize által megkeresztelt, a csatatér tüze és füstje által kovácsolt Airedale egyszerűen tovább harcol.

(Eredeti írás: www.akc.org, Denise Flaim írása nyomán)

Az Airedale terrier napjainkban

Dicső múltja ellenére csakúgy, mint azt számos fajtánál láthatjuk, az Airedale terrier funkciója is jelentősen megváltozott napjainkra. Ma már elsősorban családi kutyaként tartják, amely funkciót tökéletesen betölti. Ha a fenti olvasmányt nézzük azonban el kell ismerni, hogy az állomány sajnos elkülönült show- és munkavonalakra (szerencsére látni vegyes almokat is, ahol a tenyésztők nem csak a küllemet, de nem is csak munkakészséget tartják szem előtt). Persze sarkítás lenne azt mondani, hogy minden show vonalú kutya munkára, sportra alkalmatlan (ez azért szerencsére egyáltalán nem igaz), vagy hogy egy munka vonalú alom minden kölyke a pályára termett. Azt állítani azonban, hogy az Airedale egy romlatlan fajta, hogy nagy részük alkalmas azokra a feladatokra, amikre eredetileg kitenyésztették, és hogy bizonyos (kövezzenek meg, de főleg küllem-) kutyáknál nem fellelhető a vihar- és lövésfélőség, érzékenység, önámítás lenne.

Tenyésztésben az első almomtól kezdve (melynek apja egy remek munka Airedale, Styrian Spirit Jamie 'Alfie' volt, ráadásul igen csinos küllemmel) a munka- és a show vonalak időről időre való kombinálására törekszem, szerencsére jó alapokkal, ugyanis a küllemvonalú kutyáim temperamentumára egy szavam sem lehet (félénk kutyával nem is tenyésztenék, mert úgyis megbosszulja magát). Idén ősszel Németországból volt szerencsém behozni egy 100%-ig munka vonalú Airedale szukát, Aura vom Bunten Regent, akivel nagy terveim vannak, és akinek a felmenői tetszenek is (alapesetben nem vagyok oda a munka erdelek külleméért), valamint a legrégebbi, legnagyobb német munka vonalakat képviselik. Rajta kívül más fiatalok is a családba kerültek, azonban őket és Aurát is a megfelelő időben, szűrések és első kiállításaik után mutatom be a honlapon.

Folytatva a gondolatmenetet, van egy mondás, miszerint "csúnya kutyával együtt lehet élni, de félőssel nem", amiben teljes mértékig hiszek. Más egy szocializálatlan, "Maugli" kutya, aki vidéken él kertes házban és ritkán viszik tömegbe, így eleinte szoknia kell, azonban volt már olyan kutyám (fajtát és kennelnevet nem írok, mert nem szeretnék rosszat a tenyésztőjének, és időnként bárkinél felbukkanhat félős kutya minden jó szándék és szelektálás ellenére), aki kutyaóvoda, iskola, korai és késői rendszeres szocializálás, városi ingerek mellett is képtelen volt megszokni például idegen embereket, így amikor az utolsó teremkiállításán maga alá húzta a farkát és képtelen volt feloldódni, morgott a bírónőre, eldöntöttem, hogy bármennyire szép, ivartalaníttatom és nem vonom tenyésztésbe. A küllem viszont ugyanolyan fontos számomra, mert fájó a szemnek, amikor az ember a fajtájára csak nyomokban emlékeztető egyedeket lát. Tökéletes kutya persze nincs, és minden kutyám hibáival teljes mértékig tisztában vagyok, igyekszem javítani, tökéletesíteni a nálam született almok minőségét (mind külsőleg, mind belsőleg).

Az Airedale terriernél, ahogy az összes fajtánál, nagyon fontos a korai szocializáció, érje minél több és változatos inger. Nálunk a kiskutyák megkapják az alapokat, mivel bent alszanak velünk egy szobában, és csak akkor költöznek ki végleg a teraszra és kezdik meg az udvar módszeres szétbontását, amikor már kinövik éjszakára is a házat és megvan a megfelelő immunitásuk. Mindenféle változatos zaj éri őket a tévétől a háztartási gépeken át a papagájaink karattyolásáig, ezenkívül rendszeresen kézbe vesszük és tutujgatjuk őket eleinte mi, később a látogatóink is. Mivel nem egy mentett cicánk van, akik a saját biztonságuk érdekében beépített macskakifutóban vannak, a kölykeink korán megismerkednek a macskák szagával és látványával.

Hogy kicsit kitérjek arra is, (szerintem) kinek való ez a fajta:

mindenképpen kell hozzá humorérzék, humorérzék és humorérzék, ne várjunk tőle szolgalelkűséget, különben nagyot fogunk csalódni. Ahogy már említettem, kutyaovi és kutyaiskola melegen ajánlott, ezenkívül nem árt mindig lekötni valamivel az agyukat.

Aki szép kertet, rágásmentes bútorokat, ép berendezést és nyugalmat szeretne, ne Airedale-t (és semmilyen terriert se) válasszon, mert az Airedale később is okozhat meglepetéseket. Bár méretéből adódóan nyugodtabb, így annyira nem lesz bolond felnőttként, mint egy foxi - ezeket a kezdő oldalon már említettem, az ott olvasható golden retrieveres hasonlatomat pedig ajánlott fenntartásokkal kezelni, mert bár számomra és a fajta kedvelői és tartói számára könnyű és szórakoztató együtt élni velük, azért a terrier az terrier.

Az Airedale ápolása és egészsége, táplálása

Kozmetikázandó fajta, ha mindig szép és ápolt kutyát szeretnénk, és nem egy évi 2x lenyírt birkát, pár havonta érdemes elvinni megtrimmeltetni, vagy pedig megtanulni a folyamatot. Nem lehetetlen vállalkozás, ugyanakkor kemény fizikai munka és többórás elfoglaltság. Én őszintén szólva tiszta szívből utálok trimmelni :D, de a végeredményért megéri és hát ilyen fajtákat választottam 😊 Fontos, hogy a kozmetikázást minél hamarabb megszokják, ezért már kölyök korban elkezdem összeismertetni őket a trimmelőkéssel, és minden kölyköt megtrimmelve adok át az új gazdájának. Az alapokat tehát itt megkapják, viszont mindig biztatom a tulajdonosokat, hogy ne várjanak hosszú hónapokat a következő trimmeléssel, ugyanis egy huszonsok kilós, neveletlen, kozmetikát nem tűrő, nagy szőrben lévő kutyát senki nem vállal jó szívvel, és kedvencünkkel is kiszúrunk.

Alapvetően egészséges kutyák, diszplázia ugyanakkor előfordul, és érdemes észben tartani, hogy a mentes szülőktől származó kölyköt sem szabad a felnövekedés során sokat lépcsőztetni, csapágyasra mozgatni és elhizlalni (ez utóbbira mondjuk egy aktív terrier kölyöknél elég kicsi az esély, erre lentebb még kitérek). Ennek ellenére én az ízületvédőket csak mértékkel ajánlom, leginkább akkor, amikor nagyon hirtelen növekedés és esetleg növekedési sántaság lép fel (utóbbi szerencsére nem gyakori).

Etetésben nem vagyok sem a nyersen-, sem a táppal etetők táborának elvakult híve, nyers hússal etetünk, néha előfordul egy-egy tápos nap is. A kölyköket először táppal etetjük, majd amikor már kellően raptorok, elkezdjük nyers hússal is kínálni őket. A jövendő gazdikra mindig rábízom, nyerssel vagy táppal etetnek-e, egyedül arra igyekszem felhívni a figyelmet, hogy ha már táp, az lehetőleg minél jobb minőségű legyen. Nem feltétlen többezer forint/kg árkategóriájú, de semmiképp sem a "legalja". Amik nekünk beváltak, (függetlenül attól, hogy kukorica stb. van bennük), és szépen fejlődtek tőle a kölykök és kevés, kemény volt a végtermék: Ecopet Natural Puppy Maxi, Premiere Best Meat Junior, Concept for Life X-Large Puppy (sajnos a Puppy All Breed-et már sehol nem találom), régebben Farmina Team Breeder Sensible Puppy.

Etetés témában még kiemelném a mennyiség fontosságát. Egy növekvő erdelt nem igazán tudunk elhizlalni, épp ezért ne méricskéljük, mennyi az annyi, és etessünk vele annyit, amennyit kíván. Ha netalántán kezdene túl kondis lenni, azt úgyis észrevesszük és könnyebb visszavenni a mennyiségből, mint egy csökött, fejletlen felnőtt kutyát nézegetni tizenévekig, már bocsánat a megfogalmazásért. Mivel az Airedale nem bernáthegyi és nem egyéb óriás testű fajta, szükségtelen direkt soványan tartani és nem számít, milyen mennyiség szerepel pl a tápos zsákon, az csak irányadó.

A nyers etetést mai fejjel már nem gondolom túl átlagos korú, jó kondícióban lévő, egészséges felnőtt kutyáknál. Amit a legtöbb ebnek kortól és állapottól függetlenül kúraszerűen adok és tényleg jónak tartom, az a lazacolaj, kölyökkorban is szoktam ajánlani zöldkagyló por helyett (vagy mellett).

A lazacolajon kívül kölyök és idős korban, vagy beteg, vemhes kutyánál szoktam használni az étrendkiegészítők küzül például Luposan vagy egyéb gyógynövény keveréket, sárgarépa port, algaport, probiotikumot, Béres cseppet stb., de óvatosan bánjunk az arányokkal és különösen a por kiegészítőkkel, mert  összevissza keverve és hirtelen bevezetve némelyik meghajthatja a kutyát.

Amire nem árt odafigyelni, és az interneten számos anyag fellelhető a nyers etetés hogyan-mikéntjéről, az a hús és a csontos hús, valamint a belsőségek aránya. Kiegészítésként nyugodtan adhatunk némi túrót, egész nyers tojást, főtt tojást, megmaradt főtt leveszöldséget (kivéve hagyma, káposztafélék stb. tiltólistás élelmiszerek), és időnként némi rizs vagy főtt tészta, kevés forrázott zabpehely sem ördőgtől való, ugyanakkor ezek csak saját tapasztalatok, nekünk így vált be.