Az ír terrier történelme

"A szegény ember őrzője, a gazdák barátja és az úriemberek kedvence".

A terrierek nevüket a latin "terra", azaz "föld" szóból kapták. A görögök és a rómaiak által felismert és csoportként besorolt, különböző méretű kutyák, amelyek a földbe ásva vadásztak, hogy rágcsálókat, nyulakat, vakondokat vagy bármilyen apró állatot elkapjanak, amellyel táplálkozhattak.

Az ír terrier minden valószínűség szerint az ókori britek által tenyésztett terrierre vezethető vissza, a korabeli görög írók azt állították, hogy tenyésztését "gondosan ápolták egyik nemzedékről a másikra".

Ebből az ősi, durva bundájú, fekete-barna színű terrierből alakult ki végül az Írországban kifejlesztett fajta, amelynek tulajdonságai a szívósság, a bátorság, a felülmúlhatatlan patkányfogó képesség és az emberekkel való szoros együttélésre kiválóan alkalmas temperamentum voltak. A farkaskutyához való hasonlóság a szőrzet, a szín és a körvonalak tekintetében arra utal, hogy rokonságban áll ezzel az ősi fajtával.

Hasznosság

Az évszázadok során a fajtát tökéletes, mindenre alkalmas terrierként tartották számon, amely elég erős és robusztus ahhoz, hogy "megvédje a krumpliföldet, de nem valószínű, hogy házról házra jár", bátor, fékezhetetlen, elég gyors ahhoz, hogy apróvadat fogjon, de hűséges és szeretetteljes a gyerekekkel.

Mindig is szükség volt ilyen kutyára. Jóval az ír terrierek hivatalos elismerése előtt a közepes méretű, durva szőrű terrierek nélkülözhetetlen részét képezték az egyszerűbb ír családok életének, akik néhány hektár földből bizonytalan megélhetést biztosítottak. Itt egy olyan kutya volt, amely intelligens, bátor és képes volt a betolakodók ellen őrködni, megölni a rengeteg patkányt, ugyanakkor békében élni a "családdal és a többi állattal".

Az ír kéziratok úgy emlegetik őket, mint "a szegény ember őrszemét, a farmerek barátját és az úriemberek kedvencét". És így is maradtak... mi azt mondjuk, hogy ők a "városi és vidéki" kutyák, akik boldogan beilleszkednek bárhol is találják magukat.

A kiállítási ring

Az ír terrierek az 1870-es években jelentek meg "fajtaként", amikor a kutyakiállítás divatos időtöltéssé vált, és jó pénzt lehetett keresni a kölykök eladásából.

A terrierek különböző fajtái alakultak ki, és az 1873-ban rendezett első kiállításon méretük és színük tekintetében óriási különbségek mutatkoztak. Volt azonban néhány közös tulajdonságuk már akkor is... a drótos, vízálló szőrzet, a jó testhossz és a híres ír temperamentum... a jó kedélyű, érzékeny és bátor, már-már gondolkodó fenegyerekek.

Fajta standard

1879-ben Dublinban megalakult az első ír terrier klub, és kidolgozták a fajtastandardot. Népszerűségük a múlt századfordulón hatalmasat nőtt. Minden terrier óriási divat volt, de még VII. Edward király is választott egy írt - szeretett "Jackjét", akit "a legjobb kutyának, aki valaha volt" titulált.

Számos ír terrier klub alakult, amelyek a társadalom széles rétegeit tömörítették, és mindannyian a fajta hatalmas rajongói voltak. Valójában ők voltak az első fajta, amelyik betiltotta a fül levágását, amit végül a Kennel Club minden fajtára alkalmazott.

Talán az igazi "ír nagykövet", akinek a legtöbbet köszönhetünk a mai modern kiállítási standard ír terrier kialakításáért, William Graham volt. Az ő keze alól kerültek ki azok a kutyák, amelyek megalapozták és történelmet írtak a fajta számára.

Bajnokok Erin. Sporter, Pagan. Breda Mixer, Breda Muddler, hogy csak néhányat említsünk. Killiney Boy-t azonban gyakran a mai ír terrierek "atyjaként" emlegetik, és Erin-nel együtt néhány híres kutyát, például Pagan-t és Playboy-t is ő nevelte. A Breed Book Irish Terrier című szakkönyvben rengeteg szakismeret áll rendelkezésre.

Első világháború 1914-1918

A fajta készséges intelligenciája, patkányozó képessége és puszta társaságiassága volt az, ami miatt az első világháborúban olyan kiemelkedő szerepet játszottak.

Őrkutya- és patkánykutyaként rendkívüli bátorságot tanúsítottak, és csodálatos társai voltak a katonáknak. A csapatokkal együtt szolgáltak és haltak meg a flandriai sárban, és Richardson ezredes, aki létrehozta a "katonakutyák" kiképzési programját, egyetlen fajtát sem becsült meg jobban.

Szeretettel emlegették őket "Micks"-nek vagy "Paddy"-nek, és büszkén kapták a "Dare Devils" (Merész ördögök) elnevezést. Azt mondták, hogy egy tál kekszen tovább és keményebben tudtak dolgozni, mint "bármely más élőlény".

Háború utáni gondok

A háború után valamennyi terrierfajta népszerűsége csökkent. Az emberek kimerültek és traumatizáltak voltak. Új fajták jelentek meg, és az "újrakezdés" gondolata volt a levegőben. A kiskutyák eladása visszaesett, és még a Gordon Selfridge által támogatott pompás kiállítás a londoni Oxford Street-i üzletében sem tudta feléleszteni az érdeklődést.

A második világháború szinte teljesen leállította a kutyatenyésztést. Egy maroknyi embernek sikerült megőrizni a fajta vonalait, akiknek kitartásáért a mai napig hatalmas hálával tartozunk. Az ír terrierek mindig is hatalmas lelkesedést váltottak ki azokból, akik szerették őket, és soha nem becsülhetjük túl az ő jelentőségüket a fajta megőrzésében - nem utolsósorban Edna Howard Jones "Breezy vonalát" és Norah Woodfield "Pathfinders"-ét.

Az ír terrier ma

Az ír terrier ma már "nemzeti örökségnek" minősül, és mind a kiállítási ringben, mind pedig családi háziállatként nagyon keresett és nagyra becsült fajta. Sok kiváló, lelkiismeretes és hozzáértő tenyésztő van, és nagy gondot fordítanak a kölyökkutyák és a piaci igények kiegyensúlyozására.

A kutyák szívósak, intelligensek, vidámak és jókedvűek maradtak, és rendelkeznek azzal az "X-faktorral", amely megragadja gazdáik szívét. Egészségügyi problémáktól meglepően mentesek, és a hyperkeratosis betegség alkalmi megjelenését, amely egyébként recesszív gén, gyorsan és ügyesen kezelik (szerencsére ma már rendelkezésre áll a hyperkeratosist illetően genetikai szűrés, a fajtát még érintő, szerencsére ritkán előforduló cystinuriára azonban még nem)

A ringben pompásan megjelenő, ragyogó kiállítási terrierek megjelenése elkerülhetetlen és szükséges volt. Hosszabb a lábuk, és a fülüket magasabbra hordják, mint az eredeti írek. Manapság sokkal jobban idomíthatóak, és sokan kitűnnek az "engedelmességi és ügyességi" versenyeken. De a szemükben lobogó láng még mindig ugyanaz - intelligenciájuk és bátorságuk érintetlen, és az emberek iránti mélységes ragaszkodásuk változatlan.

Mi azt mondjuk, hogy `Soha nem élt jobb kutya`, és természetesen a 'Micks'-ek is egyetértenének ezzel!

(Eredeti szöveg: weloveirishterriers.com)

Kiegészítő gondolataim a fajtáról

A  következő pár sorban nem tudok mást, mint ömlengeni, az összes kutyafajta közül ugyanis az ír terrier áll a szívemhez a legközelebb. Szeretem és becsülöm az Airedale terriereket és a foxterriert is, de ha őszinte akarok lenni, az ír egy kicsivel mindig felettük állt, ugyanakkor már egyik fajta nélkül sem tudnám és akarnám elképzelni az életemet. 

A kezdő oldalon rövidnek szántam a bemutatkozást, azonban nem lenne teljes a történetem, ha a másik három ír terrierről, akik az életem (meghatározó) részei voltak, nem mesélnék kicsit. 

A sors úgy hozta, hogy 2012-ben, hároméves korában örökbefogadtam Pitkin nagybátyját, Jumping Wallaby Dahey 'Szimatot' is első gazdájától, aki (és főleg Szimat) számára a fajta meglehetősen rossz választásnak bizonyult. Szimi minden túlzás nélkül az összes kutyám közül az egyik legnagyobb kihívás volt, ugyanis nagyon határozott elképzelései voltak az életről és a falka hierarchiában elfoglalt helyéről. Előbb-utóbb azonban zöld ágra vergődtünk egymással, és velem élt haláláig, az egyik legragaszkodóbb, legérzelmesebb kutyám volt, tökéletes példája az ír terrierben rejlő kettősségnek, ami a fajta báját, ugyanakkor bonyolult, összetett jellemét is adja.

Szeretnék pár sort írni Pitkin húgáról, Jumping Wallaby Fiona Flatley 'Kangáról', aki igazságtalanul fiatalon, hatévesen elment, valamint Aura Horoshego Nastroenia 'Polkáról', aki Oroszországból érkezett hozzám (tenyésztője Szvetlana Polescsikova) Kanga mellé még 2014-ben. Később az életem sajnos átmenetileg úgy alakult, hogy néhány kutyámnak gazdát kellett keressek, így Polka és Kanga Anikó egy kedves ismerőséhez került tapasztalt íres családba, ahol Polka a ma is boldogan él immár Rozi nevű ír terrier barátnőjével együtt. A mai napig nagyon hiányoznak, ahogy minden kutyám, aki már nincs velem. Igazi ír terrierek, vérbeli egyéniségek.  Később Jumping Wallaby Jileen 'Penta' az ötödik ír terrier lett az életemben, innen kapta a nevét is, és személyében egy kicsit visszakaptam Kangát, mert sok mindenben hasonlít hozzá, külsőre pedig érdekes módon Polkára emlékeztet.

Az írek különleges személyiségére visszatérve, nincs még egy olyan kutya, amelyik szinte emberi jellemvonásokkal rendelkezne, ennyire érzékeny, tüzes, vidám, humoros, ugyanakkor ennyire Jekyll & Hyde személyiség lenne. Aki egyik percben a gazdáján csüng (rendkívül ragaszkodnak a gazdájukhoz, és ezt ki is mutatják), a másikban pedig elszántan balhézik a parkban a többi kutyával. Mert lehet ugyan szépíteni, és való igaz, hogy nem mindegyik ír terrier "vadállat", a "gyere ki a hóra" attitűd azonban meglehetősen jellemző rájuk. Persze következetes neveléssel teljesen jól elvannak falkában is felügyelettel, de büszkeségüket és harciasságukat soha ne becsüljük alá. Épp ezért kezdő kutyásoknak ír terriert nem feltétlenül ajánlanék, pláne nem kant. Ennek ellenére nincs lehetetlen, én is túléltem első terrier fajtaként az ír terriert :D, viszont ha az Airedale-nél melegen ajánlott a szocializálás, és a kutyaóvoda, kutyaiskola, akkor az írnél kötelező. 

Okos, értelmes, tanulékony, de meglehetősen aktív kutyák - ezt az aktivitást ugyanakkor nem olyan, szinte már a hiperaktivitást súroló zsizsegésként kell elképzelni, mint a kisebb terrierek esetében, akikkel kis túlzással áramot lehetne termelni. Az Airedale terrierekhez viszonyítva viszont pörgősebbek. Van, akinek egy Airedale terrier kevés, és van, akit egy ír terrier az őrületbe kerget. Ismerek olyat, aki több Airedale terrier után egy ír terrier kölyök mellett döntött, de hamar rájött, hogy az Airedale áll hozzá igazán közel.

Az etetésükről ugyanazt tudom leírni, mint az Airedale terrier esetében, azt leszámítva, hogy az ír terrierekre szerencsére egyáltalán nem jellemző a diszplázia, nem is szűrik őket rá, így teljesen indokolatlanok az ízületvédő táplálékkiegészítők a felnevelésükkor.

Két, ritkán előforduló, de a fajtára jellemző betegségükről érintőlegesen a fenti cikkben olvashatnak.

Kozmetikájukra szintén ugyanaz vonatkozik, mint az Airedale-nél, itt is kis különbséggel: az ír terrier szálkás, nem pedig drótos szőrzettel rendelkezik, amit ugyanúgy trimmelni kell, viszont sokkal kisebb macera és kevesebb idő, már csak a két fajta közti méretkülönbség miatt is. A lábszőrzetük sem olyan habos-babos, mint  (jó esetben) ez erdeleknek, arra viszont számíthatunk, hogy ha olyan területre megyünk kirándulni, bármelyik fajtát tartjuk, telistele megy bogánccsal a szakálluk és a lábszőrük, különösen az Airedale-nek.

Úszni általában mindegyik ír terrier szeret, ugyanez az Airedale terrierekről nem mondható el. Ha már elkezdtem kicsit összevetni a két fajtát, röviden arra is kitérek, milyen sportokat, elfoglaltságokat űzhetünk velük, hogy feladat híján ne a mi kárunkra találják fel és szórakoztassák magukat, mi pedig ne egy idegszanatóriumban kössünk ki :D Mindkét fajta kiválóan alkalmas agility-re, mantrailingezni, romkeresésre, vércsapázásra, vaddisznózásra (vadászat terén az ír terrier hála az égnek nagyrészt romlatlan, és ragyogóan teljesítenek disznózásban, de némelyikük mindenes vadászkutyának is alkalmas, kotorékba viszont egyik fajta sem fér be értelemszerűen), kirándulni, dog dancingelni, flyballozni, ha viszont IGP irányába mennénk, arra jóval alkalmasabb némely Airedale terrier, mint az írek (egy, azaz egy IPO3 vizsgás ír terrier van Magyarországon, Főnök, aki Partali Csilla Hunterriers kennelében született, de nem ez a sportág a legtesthezállóbb a fajta számára, nem véletlenül nem tolonganak ír terrierek az ez irányú versenyek dobogóin).